Malamud – Őstehetség (The Natural)

“… a baseball nem sport, nem játék, nem verseny. A baseball lelkiállapot, amelyet nem lehet megtanulni.”

/ Peterdi Pál: Hopp, már értem! Budapest, Elektro-Coop Kiadóiroda, 1990, 70. old.

Van úgy néha az életben, hogy az ember körültekintően viselkedik: alaposan végiggondolja mit tesz, mit mond. Felméri képességeit, és összeveti szubjektív igényei határait társadalmi pozíciójának lehetőségeivel.

Édes kis hazánkban egy futballmérkőzésen minden további nélkül elképzelhető – gyakran kötelező – az izraeliták, romák és románok, a homoszexuálisok, szlovákok, az ellenfél szurkolóinak vagy bármilyen sajátos szempontok alapján kiválasztott kisebbség (szubkultúra) pocskondiázása, tettlegességgel való fenyegetése, sőt magukat a játékosokat, edzőket, vezetőket, bíró sporikat és családjukat is a szájukra veszik a fociszurkolók. Azonban, ha küzdelemre kerül sor, a futballjátékosok és rajongóik csekély számú fegyver közül válogathatnak. Már persze, ha eleve nem boxerben, hanem boxerrel indulnak el otthonról. A stoplis cipő előny, de nem az igazi, és a magas homlok erőteljes ráhelyezése az ellenfél mellkasára is célravezető lehet, azért a magas homlok mégsem baseballütő. Azonban ha baseballal foglakozik valaki, jobb ha sokkal óvatosabban viseli magát, és végiggondolja, mit kiabál be a nézőtérről. Azt hiszem, senki sem szeretne egy csapatot magára haragítani, aminek a játékosai rendszeresen egy 42 hüvelyk hosszú és két font súlyú doronggal suhintanak hatalmasakat nap mint nap.

Nem szeretnék két csapat közé kerülni, amikor súlyosan komoly vitájukat puritán módon próbálják elintézni.

Jobb tehát, ha óvatosan viseli magát mindenki, aki baseballal foglakozik, még akkor is, ha íratlan szabály, hogy ha hirigre kerül a sor egy HBP miatt, akkor előbb mindenki eldobja az ütőt jó messzire, és csak azután megy ököllel a másikra. De ki tudja…

“Aki Magyarországon baseballal foglakozik, az kretén.”

/ Robot tetemes mennyiségű Bacardi-sör kombó után valamelyik kocsmában 2006. nyarán.

És nem azért mert kreténnek szülte az anyja, hanem mert Magyarországon foglakozik baseballal. Mikor az ember nem a tévé előtt ül, vagy az iwiw-en keresi a többi debilt,

A debil nem kretén! Ezeket a fogalmakat nem egymás szinonimájaként használom, hanem az adott fogalmi rendszer – amely mentális cselekvésekre utal – két végpontjaként; a debil a negatív póluson, a kretén pedig a pozitívon áll.

akik szintén valakit keresnek, hanem valami viszonylag szórakoztató hobbit talál magának, főleg akkor, ha az testmozgást igényel, és egy fillért sem lehet belőle keresni, az óhatatlanul kreténné avanzsál, de a szó legpozitívabb értelmében.

Sajnos mi soha – de semmi esetre sem mostanában – nem fogjuk megérteni a baseball eszenciáját. Mint ínyencek kóstolgathatjuk ugyan a játékot, azonban csak akkor lehet valami egy ember zsigereiben és vérében, ha gyermekkorától kapja azokat a bizonyos „ráható” impulzusokat. Soha nem lehet anyanyelvi szinten megtanulni egy nyelvet, hacsak akkor nem, ha már gyermekként az adott nyelven beszélünk. Csak ha anyatejjel szívjuk magunkba, csak mikor a gyerekek ütik a bőrlabdát a grundon, és nem rúgják. És nálunk a kölkök fociznak, vagy kosárlabdáznak, sakkozásban a világ élvonalában vannak honfitársaink, a kézilabda jól megy, a vízilabda szintén, de baseballozni, nos csak a kretének baseballoznak manapság…

Bár meg lett volna minden esélyünk, de természetesen ezt is elszúrtuk.

“Tehát egy múlt századbeli magyar játékoskönyvben fedeztük fel a következőket:

– A felek válasszanak sorsolással egy ütőt és egy adogatót. A többiek pedig szanaszét eloszlanak a játéktéren. A játék úgy indul meg, hogy az adogató veszi a labdát, és a vele szemben álló ütőjátékosnak feldobja, aki azt a labdaütővel teljes erejéből kiüti. A kint állók pedig lesik a leeső labdát, és elkapni igyekszenek.

Nálunk, kis Magyarországon, úgy hívják ezt: kapós méta.

Odaát, nagy Amerikában, valami ehhez nagyon hasonlót úgy hívják: baseball.

Odaát a baseball szent, nemzeti üggyé, sőt multimilliárdos üzletté növekedett.

Nálunk a kapós métának már a hírét is elfelejtették.”

/ Peterdi Pál: Hopp, már értem! Budapest, Elektro-Coop Kiadóiroda, 1990, 67. old.

A holywoodi giccsipar rendszeresen prezentálja nekünk a rosszabbnál-rosszabb baseball-filmeket, a játék lényegének megértéséhez, vagy a játék mögött zajló események átlátásához azonban azokon keresztül nem juthatunk közelebb. Sajnos akkor is csak vakon tapogatózunk, ha egy zseniális író zseniális könyvét olvassuk el, aminek filmbéli adaptációja [Barry Levinson: The Natural] a holywoodi giccsipar egy remek példája, és amiről többet nem sok szót ejtek majd.

A II. világháború után az amerikai irodalom csodálatos mutáción ment keresztül. Az amúgy is kaotikus amerikai mixtúrába a történelem még egy adalékként belelöttyintett egy rakás zsidót, akik amellett, hogy integrálódni tudtak a káoszba, még európai szemmel tudták az amerikai zűrzavart látni, és azt megfogalmazni. De ami legalább ilyen fontos, hogy mindezt gyermekeik is megtanulták. Ez a tömeges európai zsidó menekült gyönyörű példája annak, hogy mennyire meg kell becsülni az emingránsokat, hiszen egy teljesen új világot alakítanak ki az adott nemzetben, a bevándorló értelmiségi réteg pedig egy új, magasabb szintre emelheti a nemzeti kultúrát. Teljesen felesleges lenne oldalakon keresztül neveket sorolni, vagy milliónyi könyvcímet megemlíteni. Legyen elég annyi, hogy a három legszebb dolog, amit Amerika adott a világnak – és ebben vitathatatlan konszenzus van: a rock and roll, a baseball, és a kortárs zsidó amerikai irodalom. Az amerikai zsidó írók valóban egy sokszínű, de mégis vitathatatlan kohéziójú irodalmi csoportosulást képeznek.

És ebbe a közegbe Malamud nem illik bele, bármennyire is szeretnék egyesek (főleg zsidó irodalomtörténészek) a kontinenseken átívelő zsidó szenvedés prófétájának képében ábrázolni, és főleg nem lehet az Őstehetség kapcsán ezt gondolni róla!

Malamud orosz családja még a cári pogromok elől menekült a halott indiánok földjére, egy emberöltővel a náci elmezavar előtt, ő maga pedig 1914. április 26-án jött a világra Brooklynban, tehát született amerikai. Mindezért kicsit meredek azt állítani, hogy Malamud a zsidó szenvedés lelkes megmutogatója a világmindenségnek. Lásd Bollobás Anikó: Az amerikai irodalom története, Budapest, Osiris, 2005.

A Tanító (a Malamud felvett név, héberül tanítót jelent) talán annyit tudhatott a zsidó szenvedésről, amennyit a különféle rádiós műsorokból hallott (ajánlott film: Woody Allen: A rádió aranykora), vagy amennyit én tudhatok arról, milyen érzés amikor megaláznak, mert mondjuk magyarul beszélek.

Mikor Hitler meg a többi debil nekiállt az európai zsidóság szisztematikus kiírtásának, amikor elkezdték a harmadik birodalom rémálmának megvalósítását, Malamud az egyetemisták boldog és – viszonylag – gondtalan életét élte New Yorkban; nehezen lehet elképzelni, hogy valóban mélyen átérezte a híradásokból közölt zsidó sorsot. 1932-36 között a City College-ban, majd 1937-ig a Columbia Egyetemen tanult, ahol 1942-ben megszerezte a tudományos fokozatot. Az egyetem mellett két munkahelyen is dolgozott – kiváló példát mutatva arra, amit a mi drága vezetőink is elvárnak az egyetemistáktól, csak éppen az amerikaiakhoz hasonló lehetőségeket felejtenek el nyújtani –, 1940-től csinovnyikként gürcölt egy hivatalban, közben pedig a melósokat tanította egykori középiskolájában esti tagozaton. Azonban úgy érezhette, hogy az amerikai levelező oktatás nem tud számára megfelelő szellemi közeget biztosítani, ezért 1949 és 1961 között az Oregon Állami Egyetemen, majd 1961-től egy rövid, a Harvardon eltöltött időszakot kivéve haláláig a Vermont állambeli Bennington College-ben tanította az ifjúságot irodalomra és írásművészetre.

Malamud a legkevésbé sem nevezhető bohém írónak. Faludyval (R.I.P.) ellentétben, aki mint köztudott, végigmenekülte, végigmulatta, végigírta az elmúlt századot, és három zseniális kötetben („Pokol” trilógia) meg is írta kalandjait, Malamud az íráson és a tanításon kívül nem túl sok mindent csinált. Legfeljebb elutazott Oroszországba vagy Spanyolországba, de 1978-ban járt Magyarországon is; egy hosszú, csendes és nyugodt házasságból született két gyermeke … aztán ennyi. 1986-ban pedig kapott egy szívrohamot, és meghalt. Soha nem voltak körülötte említésre méltó botrányok, zaftos sztorik, így egyéniségét, mélyen szántó és súlyos gondolatait, társadalomismeretét és társadalomkritikáját csak műveiből ismerhetjük meg. Mindezt azonban megnehezíti az, hogy viszonylag későn, 36 éves korában lépett a nyilvánosság elé, igaz, egyetemi évei óta írogatott.

Bár Malamud második generációs amerikai zsidó, megőrizte európai identitását, ahogy megőrizték a második generációs olaszok, spanyolok és magyarok is. Elég csak az amerikai Ignite nevű zenekar magyar származású énekesére gondolni (Zoltan Teglas), akinek bár nem nagyon megy a magyar beszéd, testét mégis temérdek, a magyar kultúrából merített tetoválás borítja (Szent István portré, 56-os trikolór, stb.), illetve nagyon furcsa dolgokat beszél néha, bár azt hiszem a rá is jellemző debil nacionalizmus hungarikum.

A Tanítónak kezdetben rövid novellái, majd első regénye, az Őstehetség 1952-ben jelent meg. Utolsó regényének pesszimizmusát leszámítva Malamud regényeinek és novelláinak végkicsengése kevésbé borúlátó. Realista kiindulású, ám gyakorta a fantázia világába áthajló műveinek tipikus hősei egyszerű kisemberek, olykor csetlő-botló chaplini figurák, akik minden balszerencse, kedvezőtlen fordulat ellenére is megőrzik hitüket, emberi méltóságukat, magukban hordozva az újjászületés ígéretét. Mély humanizmus és emberszeretet hatja át írásait, amelyekben megtalálhatók a jiddis folklór és humor elemei is.

Lehet, hogy Malamud többi munkájában csetlő-botló figurák vannak, sőt, az is tény, hogy a baseball-filmek főszereplői általában minden akadályt legyűrő játékos hősök, azonban az Őstehetség főhőse, nos… Roy egy igazi, tenyeres-talpas texasi paraszt, aki ha lányokkal randevúzik, vagy valamelyik kitárja neki lelke legrejtettebb kapuit egy ágyon ülve, akkor Roy úgy tudja kifejezni szenzitivitását a problémái iránt, hogy megmarkolja a lány csöcseit.

Az amerikaiaknak nem lehet a szemükre hányni, hogy a baseball ne lenne jelen komoly súllyal mindennapjaikban, így Malamudot is meg lehet érteni, miért a baseball-kultúrát használja fel mondandójához. Főleg ha nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy az Őstehetség még csak nem is a baseballról szól. A történet főhőse baseball-játékos, bár lehetne bárki más (everyone) bármilyen más helyzetben. Lehetne egy másik „átlagamerikai” , aki megtalálta magának azt, amiben ki tud teljesedni, amiben a legtöbbet tudja nyújtani. Amerika azért a lehetőségek hazája, mert ha semmi máshoz nem ért valaki, csak ahhoz, hogy beálljon egy palánk alá, és néha beleejtsen egy labdát, akkor belőle is lehet világsztár.

Az, hogy egyrészt az Őstehetség egy kicsit közelebb visz egy ablakhoz annál a háznál, amiben az amerikaiak élnek, és amin bepillantva láthatunk valami sajátosat, másrészt élvezettel olvashatunk professzionális kommentárszerű beszámolókat képzelt mérkőzésekről, mindezek csupán Malamud zsenialitását bizonyítják. A baseball második vonal, kicserélhető kontextus, egy nagyon látványos és szép díszlet, semmi több.

Így minden ami a baseballal kapcsolatos, csak azért konkrét, hogy ne a semmiről a semmibe beszéljen Malamud. Hogy Roy betegesen ragaszkodik ütőjéhez, amit egy fagott-tokban hord

„Én csak egyfajta zenét csinálok.”

olyan mintha egy amerikai focista kötődne a sisakjához, vagy egy úszó a fürdőruhájához. Michael Air Jordan is mindig ugyanabban az alsógatyában játszott minden meccsén – legalábbis a Space Jam – Zűr az űrben c. film szerint 🙂 Mivel minden metaforává vált számunkra, immár sokkal könnyebben értelmezhető a könyv üzenete.

Egy akkora formátumú író, mint Malamud, nem engedheti meg magának, hogy olyan történetet írjon, ami a baseballról szól. Roy kötődése a Csodagyerekhez – így hívják Roy ütőjét, amit a filmben egy villámtól kettésújtott fa maradékából készített, de a könyvben erről szó sincs – egy tipikusnak is tűnhető amerikai betegség szindrómája lehet. Szüksége van valamilyen anyagi alátámasztásra, mert képtelen bízni a saját tehetségében. A babona menti meg a csalódástól, hogy esetleg mégsem annyira jó, mint ahogy azt magáról gondolja.

A filmadaptáció egy harmadrangú sportfilm lett. A könyv elsősorban lélektani regény. Nem tudjuk, milyenek az amerikaiak, persze vannak elképzeléseink (vagy gyönyörűek, vagy elképzelhetetlenül kövérek a sok hamburgertől amit zabálnak, és persze fogalmuk sincs arról hol lehet a világban például Magyarország … bár miért is kellene tudniuk?), de azt mindenképp megérthetjük, hogy milyen lelki folyamatokon mehetnek keresztül. Vannak sajátosságok (és Amerika sajátos lehet), vannak körülmények, ami óhatatlanul befolyással bír a mentális állapotokra.

„Roy behunyta a szemét, mert ha a látvány nem volt valós, akkor olyan volt, ahogyan időnként önmagát is látta, pontosan úgy, ahogy ebben az örökösen előtolakodó álomban (amely órákkal ezelőtt kizökkentette mély alvásából), amint az éj sötétéjében egy különös mezőn áll, tenyerén arany baseball-labdát tart, amely egyre súlyosabbá válik, miközben ő izzadva latolgatja, hogy tovább tartsa-e, vagy hajítsa el. Mire azonban eldönti, a labda már tulságosan nehéz ahhoz, hogy felemelje, vagy hogy leejtse (ki akar ilyen mély lyukat ütni?), ezért úgy dönt, hogy inkább a kezében tartja, a tárgy pedig pehelykönnyűvé válik, burkából hirtelen fehér rózsa pattan ki, és magától szökken a magasba, ő azonban már megfogadta, hogy nem engedi el.”

/ Bernard Malamud: Őstehetség, Etűd Könyvkiadó, 1996, 9-10. old.

A könyv pdf formátumban:

Scribd: Malamud: Őstehetség

Atya további posztjai:

Legalább lepirultunk

Évadnyitó

11 thoughts on “Malamud – Őstehetség (The Natural)

  1. Inter

    Szép írás 🙂

    Bollobás professzornak pedig nem ez a legnagyobb tévedése, de ezt csak halkan mondom, mert még nem államvizsgáztam le nála 🙂

  2. gabesz

    hű atya, megérte ennyit várni az írásodra, ez nagyon szép! köszi!

  3. benyoka

    tisztelt szerző, ölni is képes vagyok a peterdi könyvért! meg is venném, de ha esetleg kölcsönbe…lehetne e… esetleg… e… 🙂

  4. rr.)

    tisztelt szerző tisztelt enmagamtól kölcsönözte a könyvet, ahogy az Őstehetséget is 🙂

  5. benyoka

    tisztelettel kérdezem, valamilyen módon megkaphatnám a könyvet, tisztelettel? mielőtt mindenkit megölök… 🙂

  6. atya

    a tisztelt szerző visszadja tisztelt robotnak és ő onnantól kezdve azt csinál amit akar akár meg is ölhetik
    tisztelettel
    a baj csak az hogy legközelebb január közepén teszem tiszteletemet otthon
    mi legyen?