Ty Cobb, a dühöngő látnok

1927. júlus 18. – Mr. 4000

A kedvenc baseball hírgyűjtő oldalamon, a BBTF’s Baseball Primer Newsblog-on dobták pár napja a linket a The Milwaukee Journal 1912. január 11-i számához, amiben Ty Cobb beszélt a baseball jövőjéről.

“A baseball egyre és egyre népszerűbb lesz. Minden major ligás klubnak fél-egymillió dolláros (mai értéken 11-22 M $) parkjai lesznek. Sok kisligás csapat fog ezekkel versenyre kelni a nagyvárosokban. A következő öt évben újabb nagyligás csapatok fognak alakulni. A verseny enyre jobban kiéleződik, és a sztárjátékosok csillagászati összegeket fognak keresni. A játékosok fifikásabbakká válnak. Hacsak a feltételeik nem lesznek kielégítőek számukra, akkor szervezkedni fognak, és rá fogják kényszeríteni a csapattulajdonosokat, hogy elismerjék az őket megillető jogaikat. A játékosok gyorsabbak is lesznek, sokkal lendületesebbé fog válni az irányadó játékstílus. Mindezek és a parkok fejlesztései tömegeket fognak vonzani a meccsekre, a csapattulajdonosok zsebébe pedig dőlni fog a pénz.”

De ki volt az a Ty Cobb, aki 1912-ben szinte látnoki módon jelezte előre a baseball jövőjét? Tyrus Raymond “Ty” Cobb (1886 – 1961) az egyik legellentmondásosabb legendája a baseballnak. Annak ellenére, hogy szinte nincs olyan rekordja a baseball-történetnek, amit a mai napig nem ő tartana, vagy legalábbis ne ő lett volna a csúcstartója valaha, agresszív játékstílusa és rettentő goromba modora miatt a Detroit Free Pess újságírója: “az elmebetegségig merész” címkét aksztotta a Georgia Peach becenevű játékosra, holott a házi lapja volt a 22 évig a Tigers színeiben játszó outfieldernek (és hat évig menedzsernek).

1936-ban a valaha volt egyik legmagasabb aránnyal (222/226, 98,2%) választották a Hall of Fame tagjai közé, ilyen félelmetes karrier-statisztikákkal: BA .366, 11× ütőbajnok, 4189 H, 2246 R, 3034 GP, 11 434 AB, 897 SB, és a többi. Életében 90 (!) MLB csúcsot tartott, köztük 271 hibával a legtöbb outfield errorét az Amerikai Ligában.

Mr. Kung Fu Baseball

Sam Crawford és a nagy Babe Ruth pályatársának karrierjéről képtelenség lenne röviden írni, még a pályafutása utáni éveiről is oldalakon át legendáznak. Sehol sem felejtik el viszont megemlíteni, hogy rettentően hiú, önző, paranoid és rasszista bunkó volt, akinek –  karrierjének minden címe és későbbi gazdagsága ellenére – alig voltak barátai a pályán. A baseball egyik legnagyobb legendájának nehéz természetéről mindent elmond, hogy a temetésére csak három (!) baseball-játékos ment el.

De hogy mégiscsak legyen közepe is a posztnak, lőjjük ki az egyik legérdekesebb sztoriját.

“1912-ben – és ezt most leírhatod – megöltem egy embert Detroitban.”

Mindezt Al Stump-nak mondta, aki 1960-ban a szellemírója volt a már súlyos rákbeteg Cobb önéletrajzi kötetének, a My Life in Baseball: The True Record-nak. A megjegyzés végül soha nem került be a könyvbe, mivel sem a kiadó, sem Cobb nem járult hozzá. Ehelyett a könyben csak annyi olvasható, hogy amikor a feleségével a detroit-i vasútállomásra tartottak a kocsijukkal, leintette őket három férfi, akik aztán rátámadtak, és az egyik hátba is szúrta késsel a játékost. Cobb elmondása szerint puszta ököllel jól helybenhagyta a késes férfit, és pisztolyával – ami az akkori detroit-i közbiztonság mellett természetes viselet volt – többször is rálőtt egy másik támadóra, akit aztán öntudatlan állapotban otthagyott elhajtva a helyszínről.

Mr. Stolen Base

Ty Cobb ekkor már a legnagyobb sztárok közé tartozott, de vajon tényleg megölt volna valakit? Életében állandó téma volt az erőszak. Alig 18 évesen robbant be a nagyligába, éppen akkor, amikor édesanyját megvádolták apja megölésével. Amanda Cobb azt vallotta, hogy férje a hálószoba ablakán próbált hozzá bemászni, amikor rálőtt kétszer. De a városi pletykák szerint William Herschel Cobb gyanította felesége hűtlenségét, és csak meg akarta lepni őt váratlanul, amikor az asszony városon kívül hitte. Na puff. Az asszonyt bár többször is önellentmondáson kapták, végül felmentették a vádak alól.

Alig három hónappal a detroit-i támadás előtt is volt egy emlékezetes botránya. A New York Highlanders (a Yankees neve volt 1903-1912 között) vendégeként játszottak a Hilltop Parkban, ahol egy Claude Lueker nevű new york-i szurkoló addig hergelte a Tigers játékosokat, amíg Cobb-nak eldurrant az agya, átpattant a kerítésen, felszaladt a csókáig, és őrült módon csépelni kezdte. A probléma az volt, hogy Lueker egy nyomdai balesetben elvesztette az egyik kezét és a másikról is még három ujját, szóval nem igazán volt komoly ellenfél bokszban. Amikor ezt a többi néző szóvá tette Cobb-nak, akkor magából kikelve csak azt  üvöltötte, hogy őt azt se érdekli, ha lába sincsen, és ütötte tovább a szerencsétlent, egész addig, amíg a rendőrök le nem szedték róla. 50 dolláros büntetést és 10 meccses eltiltást kapott érte. Ty Cobbnak többször volt rasszista indítatású balhéja is, egyszer például 75 dollárt fizetett egy általa összevert fekete aszfaltmunkásnak, csak hogy elkerülje a pert.

Később Stump egy a True magazinnak írt – három részben leközölt – cikkében emlékezett meg arról, amikor a könyv írása közben elkísérte Cobb-ot a szülei sírjához, ahol a nagybeteg legenda elérzékenyülve mondta neki, soha nem tudta magát túltenni azon, hogy az anyja szétlőtte az apja fejét, mindezt egyidőben azzal, amikor ő végre a nagyligában játszhatott. Ugyanebben a cikksorozatban került elő az ominózus mondat az emberölésről. Stump szerint Cobb azt is elmondta, hogy amikor fenékbe durrantotta a támadót, utána a pisztolytussal még a felismerhetetlenségig össze is verte. Állítólag pár nappal később tényleg találtak egy azonosítatlan hullát a detroit-i Trumbull Avenue egyik félreeső sikátorában.

Nap Lajoie és Ty Cobb egy Chalmers 36s-ben a Tigers Parkban, 1911

Az AP rá pár nappal írt is a játékos elleni támadásról, és megemlítették, hogy másnap a Syracuse Stars elleni bemutatómeccsen bár ütött két hitet, de nem melegített be hátsérülése miatt. Más jelentések szerint pedig mintha vér szivárgott volna Cobb mezének hátán. A rendőrség semmit sem tudott a támadásról, és később Cobb is azt mondta, hogy karcolásos baleset miatt sérült meg a háta. Ráadásul az akkori fényképeken sem látszik semmi nyoma a mezén vérnek.

1996-ban aztán egy Doug Roberts nevű ügyvéd utánajárt a sztorinak, és a National Pasttime nevű magazinba írt cikkében tételesen cáfolta az egészet. Végigtúrta az akkori detroit-i rendőrségi és boncolási jegyzőkönyveket, és semmi nyomát nem találta a Stump által Cobb szájába adott lövöldözésnek és emberölésnek.

Hogy még cifrább legyen a történet, húsz évvel Cobb halála után egyszer csak elárasztották a piacot a vele kapcsolatos emléktárgyak. Mint kiderült, Stump a játékos halála után egyrészt kipucolta annak házát, illetve mindenféle régi kacatot összevásárolt, és azokat “cobbizálta”. Mindez természetesen a híres baseball-relikvia gyűjtő Barry Halper hírnevén ejtett azóta is kiigazíthatatlan csorbát, mivel ő volt annyira naív, hogy 1999-ben felajánlotta a gyűjteményt a Sotheby’s aukciós háznak, akik azonban a felmerült hitelességi problémák miatt visszavonták kínálatukból a Stump féle Cobb-relikviákat. Amik között még hamisított napló is volt, aminek az eredetiségét maga az FBI hiteltelenítette. Hapert azóta a gyűjtők Bernie Madoff-jának is nevezték már.

És hogy szép kerek legyen a sztori, a Stump cikkében említett apagyilkos shotgun is előkerült, azonban a Ty Cobb múzeum kurátorai erről is kiderítették, hogy az író ismét csak hazudott, mivel a bírósági jegyzőkönyvek, a feleség vallomása és a halottkém szerint is pisztolylövések végeztek Cobb papával.

Ty Cobb szobra a Comerica Park oldalában 897 referencia alapján

A poszt elején említett “mindössze három baseballos a temetésen” sztori is Stump cikkéből való, ami 1962-ben elnyerte az AP legjobb sportcikk díját. Ez volt a csattanója a három részes sorozatnak, azt sugallva, hogy Ty Cobb öregkorára mélyen megvetett figurája lett volna a sportnak, azonban láss csodát, erről is kiderült, hogy kamu. A család kifejezett kérése volt a Liga felé, hogy nagyon szűk körben rendezzék a temetést – mindössze két nappal Cobb halála után. És hogy csupán három régi játékostársa jelent meg, leginkább csak annak volt köszönhető, hogy már csak ők maradtak életben az öreg Ty régi cimborái közül.

Később a haldokló Cobb körül sürgölődő orvosok, nővérek, de még a nagy Ted Williams is cáfolta a Stump által vázolt mogorva öreg Cobb portrét. A sokat emlegetett rasszizmusa sem teljesen egyértelmű, pláne annak fényében, hogy Willie Mays-t tartotta egyedül érdemesnek arra, hogy azért fizessen, hogy láthassa őt játszani, és soha semmi más nem érdekelte egy baseball-játékossal kapcsolatban, csak annak képességei. “Nem hazafutni nagy hiba.” – visszhangzottak egész élete alatt tragikus sorsú apjának szavai.

Doug Roberts és Ron Cobb (csak névrokon) baseball-történészek szerint pont Al Stump könyvének és cikkeinek köszönhetően vált Cobb ennyire ellentmondásos figurává. Amikor 1995-ös halála előtt nem sokkal megkérdezték Stumpot, miért írta újra később Cobb önéletrajzát, őszintén bevalllotta, hogy csakis a pénzért tette. És sajnos pont az ő anyagai alapján készült film 1994-ben Hollywoodban Ty Cobb életéről Tommy Lee Jones főszereplésével Öreg harcos (Cobb) címmel. Torrentmoziban fellelhető, bár feliratot nem találtam hozzá. Mindenesetre a fentiek fényében nézzétek meg, és kezeljétek erős fenntartásokkal az abban láthatóakat.

10 thoughts on “Ty Cobb, a dühöngő látnok

  1. jjncaa

    Nagyon király a cikk, köszönet! Csupán egyetlen dolog maradt ki, a Boardwalk Empire (Gengszterkorzó) 2. évadának 10. részének megemlítése, ami Cobbra utalva kapta a “Georgia Peaches” alcímet. Az epizódban Cobb aláírt labdáinak egyikét kapja meg a főszereplő kisfia 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük